Én már hittem azt, hogy ebből nem lesz semmi. Utaztam, szomorúan pillantva arra a helyre, ahol egy téli, fagyos estén beszélgettünk, mielőtt felmásztunk volna a Gellért hegyre.
Hogy mennyire boldog voltam ott…
Emlékeztem miről beszéltünk, emlékeztem, hogy féltem a torokfájastól, a belélegzett hideg levegő miatt. Emlékeztem, milyen volt, amikor a csúcson végre megcsókoltál.
Sajnáltam az elveszett lehetőséget. Sajnáltam, hogy ez a történet nem nekünk lett megírva. Sajnáltam, hogy már nem beszélünk.
És most megint utazom. Újra emlékszem mindenre. De most nem sajnálok semmit. Hogy is sajnálhatnám, hiszen otthon vársz. A közös lakásunkban, a fagyos éjszaka emlékétől tíz percre. Ez a történet nekünk lett megírva, csak nem úgy, ahogyan elképzeltük.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: