Még mindig félek.
Többször megsebeztél, és az elmém nem felejt. A testem nem felejt.
Néha előtör a gyomromból az epe, sírnom kell, zokognom, emlékeznem.
De már nem kéne félnem. Már akarod, már kimondtad, már együtt vagyunk.
Újra kapcsolatban vagyok.
Újra elmondhatom, hogy igen van barátom.
Újra megengedhetem magamnak, hogy számíthassak valakire.
Azóta volt egy fal.
Mióta először megsebeztél.
Tartottam magamat, nem léptem át a vonalat, amit fejben húztam magamnak.
Kacérkodtam vele, persze. Közel mentem, átnéztem fölötte, majd megrémültem és elléptem tőle.
Nem mertem átlépni rajta.
Nem mertem csak úgy önfeledten átugrani a túloldalra, nem mertem nekidőlni és csak úgy átesni arra.
De már nem kéne félnem. Már akarod, már kimondtad, már együtt vagyunk.
Újra nézhetek egy arcra úgy, mintha a gyermekem szemébe néznék.
Újra kérhetek egy embertől anélkül, hogy azt kérdezzem magamtól, érek-e ennyit.
Újra lehetek az a kislány, aki teljesen elveszett idebent.
Azóta volt egy fal.
Mióta másodszor megsebeztél.
De már nem kéne félnem. Már akarod, már kimondtad, már együtt vagyunk.
Átléptem a falamat.
Óvatosan, finoman hozzáért a lábam a túloldalához.
De nem mentem tovább.
Állok a fal másik oldalán, remegő térdekkel, mint az űzött vad, aki minden idegszálával a veszélyre koncentrál.
Hozzátapadtam a falhoz és várom a pillanatot, amikor hirtelen vissza kell majd ugranom, mielőtt újra megsebeznél.
De már nem kéne félnem. Már akarod, már kimondtad, már együtt vagyunk.
Kézenfogva fogunk sétálni, miután együtt lebontottuk a falat.
Ugye együtt lebontjuk a falat?
Ugye többet nem fogsz megsebezni?
Ugye újra szerethetek?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: